rájöttem, hogy biciklizni olyan, mint szerelmesnek lenni.
az elején csak a könnyed boldogság van, amikor vele vagy, meg a büszkeség, amikor külön neked kinyitják a kerthelyiség már lezárt hátsó kapuját, és az "érdemes élni" alapérzés. ez egészen addig tart, amíg éjszaka hazafelé, 3 saroknyira a célállomástól egyszercsak le nem dobja a láncot. csak akkor érzed át igazán a dolog lényegét, amikor nyakig olajosan tolod hazáig, és mielőtt bemész az ajtón, még egyszer, utoljára megpróbálod, és akkor sikerül visszatenni, és csakazértis mész egy kört a folyosón.
a fiúm szerint menő lettem. mármint eddig is menő voltam, de mostmár biciklis csajként is menő vagyok.
az viszont felháborító, hogy már 2 és fél sörtől is olyan szarul van a gyomrom, hogy azon csak a baconos-tojásos mcmuffin segít.
